Az egyetemek harmadik szerepe

Az egyetemek szerepe átalakult, fejlődött az elmúlt 20 év során. Míg korábban többnyire az oktatást és a kutatást helyezték előtérbe a tudástermelő intézmények univerzális közösségei, újabban az egyetemek egy további, harmadik szerepet is magukra vesznek, ami a területfejlesztés. Ezt a szakirodalom a “közösség szolgálatának”, “regionális elkötelezettségnek”, “regionális innovációs szervezetnek” vagy “akadémiai vállalkozásnak” is nevezi. A tudás és az innováció egy nemzet kitörési lehetőségei között egyre növekvő mértékben kerül előtérbe, ugyanakkor az innovációs folyamat megkívánja az együttműködést a különböző szférák szereplői között. Éppen ezért a kormányzat, a vállalkozások és a társadalmi közösségek arra ösztönzik az egyetemeket, hogy az alapvető funkcióikat igazítsák annak a régiónak az igényeihez, amelyben működnek.

Regionális szempontból úgy tűnik, hogy az egyetemeket mind jobban gazdasági tényezőnek tekintik, különösképpen azért, mert – a vállalkozásokkal szemben – viszonylag tartósan fennmaradó intézmények, így jobban alapozhat rájuk a fejlesztéspolitika. Geoffrey Hodgson szerint az egyetemek olyan szilárd alapokon nyugvó és nagy múltra visszatekintő társadalmi szabályok rendszerei, amelyek a társadalmi kapcsolatok szervezőerői.

A “harmadik szerep” betöltése során az egyetemek gazdasági intézményekké válnak, mivel olyan feladatokat vállalnak magukra, mint az intenzívebb technológiatranszfer, a szabadalmak nagyobb volumenű kibocsátása, a realizálható foglalkoztatás és a piacosítható kutatási eredmények. A felsőoktatási intézmények szerepet vállalnak egy régió humán tőkéjének a megújításában is. Regionális kötődésük napjainkban egyre növekszik, amivel párhuzamosan az oktatási és kutatási tevékenységükben megjelenik a regionális fókusz.

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon mi készteti az egyetemeket arra, hogy régiójukban gazdaság- illetve területfejlesztési feladatokat lássanak el. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem megy végbe automatikusan, és ha végbemegy, akkor is csak nagyon lassan, hiszen itt gyökeres intézményi átalakulásra van szükség. A szakmapolitika, még a célzott politika is csak szerény ösztönző erővel bír e téren. Ezzel együtt számos eset bizonyítja, hogy nincsen egyetlen, mindenhol alkalmazható recept, ugyanis a gazdaság és az egyetem közötti együttműködés kifejlődésének az útja nem lehet független a térség illetve az ágazat múltjától, tendenciáitól.